Nyári jegyzetek a reformokról és az államrezonról (2.rész)

Part 1: The first part of this essay is also available online.

Ugyan mi kelti, támogatja a forradalmi hevületet, vagy a reformlendületet alátámasztó haladáshitet? És viszonylagosan mennyien hiszik? A forradalom előtt bíznak inkább ebben vagy folyamatában is, netán megtörténte után is? – Nos, ezek felesleges, mert megválaszolhatatlan kérdések, ha a közvélemény-kutatás mai szolgáltatásainak megfelelő differenciáltságot és kvantitatív bizonyíthatóságot várunk el. De akármennyire is szubjektív a válaszunk, az megállapítható, hogy mára, itt Európában igen kicsi – szinte semmi – bármilyen forradalmi mértékű és jellegű változáshoz fűzött remény.

A forradalom felejtéséhez

Hogy a forradalom ázsiója lehanyatlott, az több tényező következménye. Először is nincsenek forradalmi célok. A mai kapitalista piacgazdaság nyűgeiről és nyomorúságairól hallani ugyan, de alternatívát még a legradikálisabb bírálók sem tudnak felvázolni. A történelemből ismert forradalmak gyakorlati tapasztalatai olyan rosszak, számos esetben olyan rémületesek, hogy a ma eszmélők számára egyszerűen érthetetlen, hogyan hihetett forradalmi célokban és módszerekben bárki is.

Az Európában átélt és emlegetett forradalmak erőszakosak voltak. A mai civilizált Európában igen sokak számára felfoghatatlan, hogyan lehet embereket tömegesen mindenükből kiforgatni, elűzni, lefejezni, felakasztani, néha pusztán csak azért, mert valaki a forradalom ellenségeinek tartja őket. A forradalmak véresek és erőszakosak, s persze mindig is riasztóak voltak az emberek többsége számára. De mindig volt egy úgynevezett forradalmi élcsapat, amely különböző mértékben ugyan, de hívőkből állt. Ma ilyen nem létezik. E vonatkozásban lehetnek civilizációs okai is a forradalomtól, mint az előrehaladás egyik metódusától való tartózkodásnak. Jó lenne hinni ebben. A tartózkodás a durva, véres, háborús jellegű erőszak alkalmazásától – amit a forradalmakban a jobb érzésű, de az erőszak téveteg elrendelői és alkalmazói is kényszerű szükségességnek, a társadalom gyógyulását elősegítő valaminek vélnek – mára legalább olyan elterjedtté lett, mint az előző századforduló Európájában. Aztán jött az első világháború. Ez az erőszakkal szembeni tartózkodó ellenszenv persze nem zárja ki egy politikai válság idején a fizikailag is szélsőséges zendüléseket, mert a kíváncsiság, unalom és elkeseredettség összehozta utcai tömeg kiszámíthatatlanul viselkedik (– szúrom közbe most már az itthoni, a szeptemberi zavargások idején). És lehet, hogy a fizikai erőszak idegensége, ellenzése csak annak következménye, hogy – úgy véljük – már 60 éve nem volt háború Európában. Volt ugyan a néhai Jugoszláviában, de számunkra a Balkán jóval inkább a pszichikai kivetítés és hárítás fogalma, mintsem térbeli kategória. Elszoktunk tőle – mármint a háborútól – s azt hisszük, hogy véglegesen leszámoltunk vele? Vagy egyre jobban tartunk tőle? Találgatok.

Az, hogy a durva erőszak alkalmazásának még a lehetősége is – nem csak elszenvedése, de okozása is – a túlnyomó többséget elriasztja a forradalmi metódusoktól, ez a mai Európában kézenfekvő reagálásnak tetszik. Nem csak mint politikai plánum, hanem mint történelmi ítélkezés is. Maga a forradalom mára egyre inkább negatív jelentésű a társadalomtudományi beszédben. Magyarországon 1956 forradalmi eseményeinek természetesen sokféle az értelmezése és értékelése, s száz oka van annak, hogy jobbára nem kapcsolódik hozzá különösebb pozitív érzelem a meggyőzni kívánt fiatal nemzedékekben. A száz közül egyik megemlítendő ok itt maga a forradalom szó, s annak tudati és érzelmi holdudvara. A forradalom szó, bármire is ragasztják, ma egyre inkább taszít, mint vonz.

Mindez – vélem – a haladáshit megbicsaklásából következik. Ha a forradalom a haladás lehetőségéből, elmaradásából, szükségszerűségéből, a haladás-hiány elviselhetetlenségéből – egyre megy! – következett, és hirdetőinek ez volt a morális fedezetet nyújtó érvelési alapja is, akkor, ha elhalványul a haladásba vetett hit, akkor annak a forradalom is áldozata lesz. S a forradalmak kívánása, propagálása, üdvözlő értelmezése mögött ott volt nem kis mértékben a tudomány – maga is a haladás eszméjének és hitének bőven buzgó forrása. Nem lehet azonban következmények nélkül hirdetni évtizedek óta, hogy a tudomány útmutatásai alapján létesített iskoláinkban elbutulnak a gyerekek, hogy az ugyanilyen alapon és módon létesült és fenntartott kórházak még jobban megbetegítenek bennünket. Már pedig ezt halljuk régóta a világ legfejlettebb országaiból is. Ez először, valamikor az 1960-as évektől, csak fékeveszett, radikális nagyotmondás volt, majd szép lassan közbölcsességgé érlelődött. Mitől félnek az amerikaiak – kérdezte már évtizedekkel ezelőtt a Berkeleyben oktató Aaron Wildawsky? Hát attól az ételtől, amit megesznek, attól az italtól, amit megisznak, s attól a levegőtől, amit belélegeznek, stb. – s ami mind-mind tudományos eredmény, és a tudományos ellenőrzés során olyan amilyen. “Ami egykor a biztonság forrása volt, a tudomány és a technológia, az mára a kockázat forrásává lett.” – írta szerzőtársával közölt tanulmányában.^[1] S ezzel már el is érkeztünk a német Ulrich Beck által minősített társadalmi állapothoz, a rizikó társadalomhoz.^[2] A tudomány és technika a haladás motorja, de mivel már kevésbé hiszünk a haladásban, minden új felfedezésnél az előnyökben már csökönyösen keressük a hátrányokat. A várható hátrányok tudata folyamatos aggodalmat kelt, de megnyugtatás végett megint csak a tudományhoz és technikához folyamodunk, így teremtve meg magunk körül a rizikó-érzés körkörösségét. De még ez a megcsappant bizalom is kétségekkel teli.

Miközben ezeket írom, a rádióban egy tudományos kutatás eredményeit ismertetik. A harvardi egyetem kutatói 25 ezer (!) emberen végzett kísérletéből bizonyosnak látszik, hogy a kávé ivása netalántán megakadályozza a cukorbaj kialakulását, ami a gazdag amerikai társadalom egyik fenyegető veszélye. A stúdióban ülő riporter hozzáfűzi: reméli, nem valamelyik kávé-nagykereskedő cég pénzelte ezt a tudományos kutatást. Valóban úgy érezzük, a tudomány nem csak tévedhet, s tévedése által okozhat bajt, hanem némelykor korrumpálódott is. Ma már nem csak bűntényeknél, hanem tudományos felfedezéseknél is felteszik a kérdést: qui prodest?

A forradalom szó mára a közismeret és közhangulat hatására történelmileg és lélektanilag terhelt lett. Beleérezzük a jakobinus diktatúrát, az orosz polgárháborút, s még inkább a modernitás szélsőséges politikai pártjai által kiváltott, egymás ellen, vagy egy megszálló hatalom ellen vívott partizánháborúját. A partizán, illetve a terrorista megnevezés nézőpont kérdése. És súlyos kérdés. Carl Schmitt a következőket írta erről: “A partizán politikai fronton harcol és éppen tevékenységének politikai karaktere juttatja ismét érvényre a partizán szó eredeti értelmét. E szó ugyanis a párt (Partei) szóból ered… Az úgynevezett totális állammal kapcsolatos szerfelett kiterjedt vitában még nem igazán ébredtek tudatára annak, hogy ma nem az állam, mint olyan, hanem a forradalmi párt mint olyan jeleníti meg a tulajdonképpeni és alapjában egyetlen totalitárius szervezetet.” Carl Schmitt szerint “A haladást illetően egy modern katona személy szerint lehet optimista vagy pesszimista érzületű. … Fegyvertechnikai szempontból minden vezérkari tiszt közvetlenül gyakorlati módon és célracionálisan gondolkodik. Ellenben a háború felől a térbeliség nézőpontja teoretikusan is kézenfekvő számára….A partizánharcban egy új bonyolult módon strukturált cselekvési tér keletkezik…. Így a reguláris, hagyományos hadszíntér felületéhez hozzáilleszt egy másik, sötétebb dimenziót, a mélység dimenzióját. … Ma a Polaris-rakétákkal felszerelt tengeralattjárók korában már mindenki látja, hogy mindkét eset – Napóleon megbotránkozása a spanyol gerillákon és Anglia megbotránkozása a német tengeralattjárókon – egy ugyanazon szellemi síkon mozgott, nevezetesen az előre nem kiszámított térváltoztatásokkal szembeni negatív értékítéletekben kifejeződő felháborodás síkján.”^[3] Partizánháború, forradalom, anarchikus állapotok: ez szemünkben rettenetes. Így van ez, legyen szó Peruról, Ceylonról, Palesztináról, Irakról vagy más helyről a világon. Ma már egyre kevésbé gondoljuk, hogy a világot a forradalom mozdonyai húzzák előre. Európában a forradalmi romantika érzelemvilága visszaköltözött a XIX. századba. Ez most így van. Erre kár több szót vesztegetni.

A második világháború után a Magyarországon és Kelet-Európában lezajlott átalakulásokat forradalmi változásoknak nevezték. Fegyveres felkelés és barikádok nem voltak, de az országot felszabadító és egyben megszálló Vörös Hadsereg és a Szovjetunió birodalmi akarata és szervezete megteremtette azokat a feltételeket, amelyek között olyan gyors, erőszakos, radikális változások következtek be, hogy az állami, társadalmi, gazdasági és kulturális struktúrákból kő kövön nem maradt. A szovjet szocializmus kelet-európai kiterjeszkedése az érintettek számára forradalmi átalakulás volt a javából, még ha a népfelkelés hiányzott is belőle. Tíz évre rá a nép már felkelt, és szabadságharcba is kezdett. De a néhány nap, ami sokakban felkeltette a forradalom romantikus érzését, hatalmas megtorlásba fordult. A győztes és vesztes forradalmak egy dologban nagyon megegyeznek: a végük mindig a rettenetes megtorlás. Talán ez is oka annak, hogy a forradalmi megoldások nimbusza elveszett.

De visszatekintve a később történelmi fiaskónak bizonyuló nagy átrendeződésre szólnom kell arról is, hogy jómagam kedvezményezettje vagyok annak, ami forradalmi átalakulásként – s nem kevésbé haladáshitként – Magyarországon a második világháború után történt. 1953-ban egy olyan elit jellegű katonaiskolába kerültem, amelyet az akkori tömeghadseregben egy kiművelt főtiszti állomány kinevelésére képzeltek el. Alapvetően származásom miatt kerülhettem oda. 1957-ben a honvédeskü megtagadása miatt csak kizártak az éppen újjáalakult kommunista pártból, de nem zártak öt évre börtönbe. Alapvetően származásom miatt. 1959-ben még e pártból való kizárásom ellenére is felvettek a politikai elitcsoportként kezelt filozófia szakra. – Emlékszem, hogy valamikor az 1950-es évek végén, a pesti bölcsészkaron az egyetemre felveendők osztályszempontú, származási kategorizálásának eltörlése mellett érveltem, és akkor az ellenvéleményt képviselő tanár – feltehetően ismervén rövid, de zűrzavaros életrajzomat – azt vágta fejemhez: “Mit képzel, Maga akkor egyáltalán bejutott volna ide?”. Mi tagadás, akkor én azt hittem, hogy az eszem miatt vettek fel az egyetemre. Hát, alighanem nem azért vettek fel. 1968-ban – noha nyíltan elleneztem Csehszlovákia katonai megszállását, s már a peremén voltam annak, hogy elbocsátanak az egyetemről – közrejátszhatott származásom abban, hogy nem az utcára kerültem, hanem a pártközponthoz tartozó, viszonylag liberális, s a körülményeket tekintve elit kutatóintézet, a Társadalomtudományi Intézet munkatársa lettem. Apám csepeli vasmunkás volt és kommunista. Olyan adottság volt ez, mint régen, amikor egy család kutyabőrrel dicsekedhetett és élvezhette annak előnyeit. A háború utáni forradalmi változások során, miközben eresztékeire esett szét egy XX. századi társadalom, tömeges lehetőségek nyíltak meg az alul lévők felemelkedéséhez. Ez nekem is úgy jutott osztályrészemül, mint egy valóságos vagy vélt társadalmi osztály tagjának. Ráadásul az osztály-hovatartozás, akár a bőrszín, az egyéntől függetlenül, örökölhető volt. Bármennyire értelmetlennek tetszik is ma – túl osztályon, renden, rétegen – mi, azaz a családom és így én is, a munkások osztályához tartoztunk, s ezt mi is és mások is így látták. Márpedig a forradalmi változások célja a szegények, de legfőképpen a munkásosztály felemelkedése volt. Nem szeretnék álszerénynek látszani, és lehet hogy nem teljesen érdemtelenül történt mindaz, ami velem történt. De a forradalmi változások érvényesített céljai nélkül felettébb valószínűtlen, hogy úgymond pusztán a magam erejéből, nem kifejezetten karrierorientált személyként – ha nem tévedek magamat illetően – sokra vittem volna, oly következetesen lett volna szerencsében részem.

De a világ nagyot változott. Most nyáron zajlott Szentpéterváron, a valamikor forradalmas Petrográdban, a világ nyolc vezető hatalmának szokásos találkozója. A napirendi kérdéseken túl – mely kérdésekkel az éppen kirobbant, legújabb izraeli-libanoni konfliktus miatt a G8 jelesei sem tudtak érdemben foglalkozni – a nyugatról beözönlött újságírók a városról és Vlagyimir Putyin Oroszországáról igyekeztek képet nyújtani. A Newsweek tudósítójának sikerült szóra bírnia egy bizonyos Kátya Sztojanovát, végzős szentpétervári egyetemista lányt: “Ismerőseim közül senkit se érdekel, vonz az, hogy barikádokra másszon fel. Számomra a demokraták szó őrült, szakállas öregembereket jelent, akik mindig minden ellen vannak.”^[4] – Milyen jellemző torlódása ez az emlékezetnek, az értelmezések bukfenceinek – de a forradalom és nem kevésbé a reformok kudarcának is.

A reform mint olyan

A reform régi szó, s a XVI. századi reformáció óta adott az egyháztörténeti jelentése. A reformált keresztény egyházakat az a törekvés vezette, hogy újraformálva a hitet fenntartó intézményüket az eredeti, a valódi hit értékeit érvényesíthessék. Noha a reformátorok tekintetüket a régi nagy időkre vetették és céljuk valaminek a helyreállítása volt, e folyamatban új egyházak keletkeztek.

A helyreállítás, visszatérés az eredeti jó állapotokhoz, re-formálás ugyanúgy benne van e szóban miként revolúció, a forradalom szó jelentéstörténetében is. Mindez azonban a felvilágosodás előtti időszemlélethez kapcsolódik, amikor még nem a jövőre orientáltság, hanem a régi aranykor emlegetése volt a mindig nehéz jelen kritikai alapja. A nagy francia forradalom szereplői még szívesen öltöttek fel antik jelmezeket, pedig az azt megelőző – szélességében és mélységében meghaladó jelentőségű – felvilágosodás meghozta az időszemlélet nagy fordulatát is. Történelmi mintákhoz vissza-visszanyúlnak az emberek, de a felvilágosodástól nem csak az idő folyásának üteme, hanem iránya is megváltozott^[5]. A reform szónak tehát – éppen a XVIII. századi illumináció nyomán – a helyreállításra utaló jelentése mára elhalványult, s a reform szó a politikai köznyelvben nem helyreállításra, valaminek a visszazökkentésére utal, hanem a jobb működés érdekében a társadalmi cselekvés intézményes kereteinek átalakítására, újjáformálására. A reformerek a legnyilvánvalóbban valami újat akarnak. (A felvilágosodás hatására a XVIII. század büntetőügyi reformjai például a céloktól az azt szolgáló intézményekig, nagy társadalmi változásokat okozva, mindenben többnyire tudatosan újítottak. Michael Foucault negyven évvel ezelőtt e tárgyban írt munkái nyomán mára mi is megvilágosodunk.) A felvilágosodás, a jövőre irányuló haladáshit kibontakozásával tehát a reformok időbeli iránya megváltozott, s a reformok restitúció helyett konstrukcióra, valami új megalkotására irányulnak. Ez jól ismert, de eléggé nem hangsúlyozott jelenség. Egyébként a reform – akárcsak a forradalom, mint a haladás vele hol összeillő, hol szembeforduló, ideológiává párolt metódusa – ezen a köznyelvi jelentésen túl szerteágazó koncepciókban, elméletekben, hittel habart meggyőződésekben hullámzó erősségű, sokágú politikai törekvés. Lehet ezeket csipesszel kiemelve klasszifikálni, rendekbe sorolni – de mi végre?

A modernitás korában tehát a reformok az ismeretlen jövőbe való, tervezett előrehaladás módszereként terjedtek el. Minden reformnak egy racionális konstrukció az alapvetése. A helyzet elemzése, az észlelt hibák okainak analízise, s egy fejlettebb, haladottabb állapotba való eljutás útjának kirajzolása. A reform- tervezeteket írásba foglalják, legyen szó a börtönállapotok megreformálásáról, vagy az örök béke reformtervéről. A reformokat többnyire kidolgozzák, a reformterveket lefektetik, megvitatják. Ezzel szemben a forradalomról fantáziálnak, elősegítésére nagy kockázatokat vállalva össze is esküsznek, de a forradalom vulkánszerű jelenség, szinte soha semmi köze a racionális tervezéshez. A forradalom hitelvű, homályos plánumai fölerősítik persze egy adott helyzet elviselhetetlenségének érzését, s szikra esetén jó gyúanyagnak bizonyulnak, de a forradalmak nem tervezhetők, s társadalmilag teljesen aracionálisak. Ez egyáltalán nincs ellentmondásban a forradalmárok sokszor igen jeles iskolázottságával. A forradalom minden szabályt, előrelátást nélkülöző turbulenciája, mint egy tornádó söpri el az akadályokat a forradalmat követő szép, új rend elől. Csak hát közben van a tornádó (– és az sem biztos, hogy az új rend elég szép).

Hogy aztán a reformelképzeléseket milyen körben vitatják meg és fogadják el, abból fakadóan kardinális különbségek vannak a demokratikus és a nem demokratikus állapotok között. Autokratikus, tehát a demokratikussal szöges ellentétben álló politikai szerkezetben sokszor reformáltak sikeresen. Nagy Frigyes katonai reformjai a XVIII. századi Poroszországban kétségtelenül sikeres hadügyi reformok voltak. Még nyilvánvalóbb a nem demokratikus reformok gyorsasága és társadalmi mélysége az 1868-as Mejidzsi reformok példáján, amikor Japán középkori állapotaiból viszonylag meghökkentően rövid idő alatt bank- és pénzrendszerét brit mintára, hadseregét és államegyházi- és jogrendszerét porosz mintára, oktatási rendszerét pedig francia mintára alakította át. Mint joggal emlegetik, ennek a sokágú reformnak és viharos modernizációnak – magának a Mejidzsi (azaz felvilágosult) alkotmánynak – azonban nem a haladott nyugat társadalmi állapotának lemásolása volt a célja, hanem az, hogy a nyugati módszerekkel, intézményi technikákkal tudatosan őrizhessék meg azt, amit esszenciálisan japánnak véltek.^[6]

Országonként, a nemzetállamok történetétől függően más és más a forradalom és reform szavak helyi értéke. Elég például Franciaországra és Angliára utalni. Franciaországban sok-sok nemzedék óta államilag és a társadalom által elfogadottan ünneplik a francia forradalom kitörésének napját, július 14-ét, Angliában azonban nem ünnepelik az 1640-es évek forradalmas eseményeit. Ugyanis mire a XIX. században elterjedt a nemzetállami ünnepek divatja, addigra Anglia a reform reform hátán minta-országává lett, ahol is a francia forradalomnak voltak ugyan lappangó hívei, de a politizáló közvélemény mélyen elítélte, s régi ellenségükre, a franciákra jellemzőnek tekintette a forradalomnak még a gondolatát is. Amikor két századfordulóval a mostani előtt Sir Humphrey Davy – sok egyéb mellett a Jókai regényekből is ismert, a sújtólég veszélyére figyelmeztető Davy-lámpa felfedezője – az akkor már divatos kéjgáz szomatikus hatását vizsgálta költő barátain, ezért éppen Edmund Burke támadta hevesen. Burke a francia forradalom, és általában a forradalom nagy kritikusa ugyanis úgy tartotta, hogy a kéjgáz ateizmust okoz, és hajlamossá teszi az embereket arra, hogy szimpatizáljanak a francia forradalommal. (A kéjgázról részletesen később, mert – magamról tudom – az olvasót a kéjgáz sokkal jobban érdekli, mint a reformról, vagy a forradalomról való elmélkedés.)

A reform szó magyar politikai jelentése az 1830-as évek, a reformkor óta tartalmas. Akkor nem kevesebb, mint a középkorból, a rendi társadalomból való kilábalás, s Béccsel szemben egy felvilágosodott, haladó és iparkodó, független magyar nemzetállam megteremtése került a politikai képzelet szőnyegére a XIX. század uralkodó eszméinek megfelelően. Személyében ugyan egy kicsit mindenki mást és másképpen akart, de a francúz forradalmak fenyegető híre, a hazai kolera lázadások, s a kávéházakban hírlapokba merülő forrófejű fiatalok növekvő száma egyre több vezető politikust szorítottak arra az álláspontra, hogy majdnem mindent alapvetően meg kell változtatni. A forradalmárok is épp ezt szokták a változás tartalmaként kívánni. Magyarul tehát a reform szó már a reformkorban – mint ahogy később 1968, majd 1989 táján is – rombolás nélküli, de forradalmi léptékű változást célozott meg. A haszonelvű és okszerű, racionálisan mérlegelt koncepciókat, mint az értelemre hivatkozó reformokat, mélyről jövő, reformokon túli, heroikus vágyak melegítették, amelyek persze sose fértek bele a szakracionális reformplánumok józannak és praktikusnak tervezett logikai kereti közé. De ez, és csak ez párosított a reformkorban és a XX. században kétszer is pozitív indulatokat és tömegtámogatást a reformokhoz. – És most?

Honnan ért a reform szele?

Az 1968-ban szentesített és hivatalosan új gazdasági mechanizmusnak mondott reformnak hosszú előtörténete van, s erről sokszor és sokat írtak.^[7] Az 1960-as évek elejétől kezdve azonban a reform szó a dolgok kényszerítő körülményeinél fogva politikai jelszó volt. Olyan politikai jelszó, amelyben hallgatólagosan minden politikai természetű törekvés igyekezett a szakmai szakszerűség álarcát felölteni. Bárminemű elemi hozzáértés nélkül nagyokat vitatkoztunk különféle gazdasági fogalmakról, egybevetve szűk körű tapasztalatainkat homályosan értett elméleti feltételezésekkel, hogy aztán ezek a gazdasági hatékonyság növelése érdekében a korlátozott nyilvánosságban eltűrt viták odavezessenek, hogy mindent meg akarjunk reformálni.

A “minden” az én esetemben a következőkre terjedt ki. Az 1960-as évek közepén a Kommunista Ifjúsági Szövetség központi bizottságában úgynevezett politikai munkatárs voltam, s ebbéli minőségemben elengedhetetlennek tekintettem, hogy az egyetemistáknak – persze szocialista jellegű, de önálló – országos szervezete legyen, s abban minden másként legyen, mint a KISZ-ben –, vagyis az egységes és központosított ifjúsági szervezetnek gyökeres reformon kell átesnie. Feladataim közé tartozott a tudományos diákkörök és a nyári építőtáborok szervezése, emiatt egész évben jártam az egyetemi városokat, illetve az ország számos eldugottnak vélt helyén a vízügyi létesítményeket és agrárkörzeteket. A legkevesebb, amit mondhatok, hogy mindenhol szinte minden változásért kiáltott, s a változás lehetősége a reform szó politikai ernyője alá zsúfolódott. Mivel az ifjúsági szervezetet a demokrácia iskolájának tekintettem – s nem csak én egyedül –, mi sem volt természetesebb, mint hogy az egyetemi mozgolódások útját az uniformizált kereteken kívül keressem. Ez persze nem találkozott e szervezet vezetőinek egyetértésével, s hamarosan már egyik egyetemünkön filozófiát oktattam. Mindegyre mélyülő meggyőződéssel, hogy a filozófia oktatása sürgősen megreformálandó – ami persze vitáink során szervesen összekapcsolódott a felsőoktatás egészének elkerülhetetlen reformjával. Időközben újra angyalbőrbe kellett bújnom, s a tartalékos-tiszti képzés során, a katonai szabályzatok előírásait szorosan betartva svejkeltem, és a politikai tisztekkel folytatott, emlékezetem szerint nyitott napnak mondott rendezvényeken ismételten sürgettem a tartalékos tiszti kiképzések és az egész tartalékosi állomány továbbképzésének reformját az akkoriban uralkodó, sokunk szerint áldatlan állapotok miatt. Egy ilyen nem éppen épületes, s indulatoktól korántsem sem mentes közszereplés után félre- hivatott a zászlóalj parancsnokának politikai helyettese, s indignálódva kérdezte: “Mit szólna Ön, Gombár elvtárs, ha én az egyetemi filozófia-oktatást szarnak tartanám?”. A láthatóan nem várt válaszom csak annyi volt: egyetértenék vele.

Aztán, még mielőtt bárminemű reformfolyamat elindulhatott volna, a Prágai Tavasz következményei miatt egyetemi oktatói pályafutásom kurtán-furcsán megszakadt, de hamarosan a ma állampártnak mondott, de az államot ugyancsak víz alá szorító párt kutató intézetében egy, az állam és a demokrácia kapcsolatával bíbelődő csoport tagja lettem. Így esett meg, hogy bármi néven nevezhető jogi alapképzettség nélkül feljegyzést készítettem akkori alkotmányunk megreformálása végett. Ez aztán abba az anekdotikus – de a legkevésbé sem kitalált – jelenetbe torkollott, amikor intézetünk igazgatója hivatott, s szememre hányta, hogy neki kellett egy bizonyos Cseterki elvtársnak, az Elnöki Tanács titkárának az asztaláról visszalopni feljegyzésemet, amelyben javasoltam, hogy az alkotmány preambulumából törölni kell a gépállomások emlegetését és a Szovjetuniónak mondott köszönetet. A feljegyzést egyébként ő kérte tőlem, s feltehetően ő is továbbította más ötletekkel együtt.

Mi azonban a Társadalomtudományi Intézetben – ez volt a neve ennek a “hatalomvédte bensőségben” működő pártintézménynek – komolyan foglalkoztunk a helyi igazgatást intéző tanácsrendszer, a választási rendszer és hamarosan – minden megrendelés nélkül – a politikai rendszer egészének demokratizálásával, az akkori keretek között tulajdonképpen kivihetetlen politikai reformmal. Intézetünk, hasonlóan a Szövetkezeti Kutatóhoz, a Tömegkommunikációs Kutatóintézethez vagy a Pénzügykutatási Intézethez, velejéig reformorientált és kutatásaiban javarészt a demokrácia értékei által vezérelt volt. A kor abszurditásai között természetesnek vettük, hogy állandóan tanulva, az így-úgy elsajátított szociológia vizsgálati módszereit alkalmazva, egyszerre végezzünk alapkutatásokat és a tudományos nyilvánosságban törekedjünk a mindennapi szocializmus megreformálására. Ez persze jelentős mértékben politizálás volt, és – nem utolsó sorban a haladás és az adott szocializmus megreformálhatóságának hite alapján – morálisan átérzett kötelesség. Nem szeretném, ha ez fennkölten hangzana – de mivel akkor is volt benne némi fennköltség, bizonyára annak hangzik. De éppen egy ilyen motívum magyarázza azt – nem függetlenül ugyan a közgazdasági racionalitásoktól –, hogy a gazdasági reform politikai jelszavának bűvereje, kisugárzása tömeges, pozitív érzelmeket váltott ki. Persze, hogy mindenki szeretett volna akkor is jobban élni, de a reform szó oly sok mindenről visszaverődő visszhangja korántsem szorítható az életszínvonal-emelkedés óhajára. Mindig több volt annál, mert ellenszegülés is volt a szabadsághiányos, tervutasításos, birodalomtól árnyékolt világunkban a függetlenség és a szabadság fátyolos ígéretével.

Hogy kinek-minek volt ellenszegülés – az aztán az abszurditások másik bugyrára utal. Hisz majd mindenki legalább annyira ellenálló volt, mint szem a láncban – ahogy Illyés Gyula sorai nemesednek köznapi fordulattá. Ellenálló volt az irodalom és a tudomány, s az ellenállás helye volt a sporttól a színházig oly sok minden. S ezt a paradoxont ráadásul még át is láttuk, hiszen Antonio Gramsci írásaiból tudtuk, hogy ha a politikai törekvések pluralitásának nincs meg a demokratikus lehetősége, akkor holmi művészeti és sportügyekbe torzulnak, s válnak egy idő után egyre kezelhetetlenebbekké. Ilyen körülmények között, nyilvános politizálás hiányában, bármilyen csip-csup ügy politikai jelentőségre tehet szert, s önmagában vett jelentőségén túl izgalmakat kelt. A társadalom túlnyomó többsége számára alapjában zsibbadt évtizedek teltek el így, miközben a politizálgató értelmiségieket egy-egy verssor vagy szókimondónak tetsző film hozta izgalomba, vezette-emlékeztette arra, hogy valaminő reformok talán csak kivezethetnek ebből az állapotból, hiszen az állapotok tűrhetetlenek és a “világnak haladnia kell”. Sőt, halad is látszólag például a konvergencia irányába – egy darabig divatos elképzelés, a kapitalizmus és szocializmus békés összenövése – s ezért tenni valamit lehet és érdemes.

Röviden szólva én azok közt éreztem jól magam, akik mindennel elégedetlenek voltak, s a reform politikai cégére alatt demokratikus változásokat akartak. Akkori állapotaink között ez bizony mindennek a változását, egy merőben új világot jelentett (volna). Száz más egyéb között ilyen volt a Társulás Filmstúdió^[8] együttese is, ahol filmesek és kósza társadalomkutatók vitatkoztak át sok-sok órát egy kivihetetlen, de tenni érte mégis érdemes reform igézetében. Az ott készülő, a nevelésügytől az agrártermelésig mindent megreformálni célzó furcsa dokumentum- és játékfilm ötvözetektől a tőrőlmetszett művészfilmekig mindegyik változtatni akart az ország helyzetén, s nem kisebb szenvedéllyel, mint a forradalmi elhivatottságú, kora-szovjet filmesek – akikre a Dárday István vezette rendezők rendre hivatkoztak is. Csak most éppen a társadalmi reform zászlaja alatt. Az irodalmár Bíró Zoltántól és a filozófus Papp Zsolttól – ki ne felejtsem a történész Schlett Istvánt és a jogász Bihari Mihályt – a formatervező Pohárnok Mihályig és a közgazdász Antal Lászlóig ehhez asszisztáltunk mi nem kisebb reformelszántsággal és szenvedelmességgel.

A reformkérdések ugyanis az ilyenféle körökben szenvedélyes érzelmekkel áthatva, a haladás reményétől felfűtve merültek fel. A kor tette ezt vagy csak életkorunkból következett? – De hisz, nem is voltunk már olyan fiatalok.

Nem kevés ember lázban égett, de a tiltott gyümölcsként ízlelgetett reformtervek – holott oly sok mindenre kitértek, oly sok mindent átfogtak – a mindent akarás feszültségében csak akaródzásnak érződtek, s ez csak növelte az elégedetlenséget: a reform előtti gátakat át kell törni! Mások meg éppen emiatt – ettől eleve a reformok ellenzőinek pozíciójába kerülve – a szenvedélyek kiáradástól tartottak. – De ma miféle indulatok és szenvedélyek fűtik a meghirdetett reformokat, hogy valamire jussunk?

Befejezés helyett: a reformról mint államrezonról
(itt már bevallom, a továbbiakban se lesz szó a kéjgázról.)

Az eddigiek során többször felbukkant az államrezon szó. A reformok esetében – úgy vélem – ez kulcsfogalom. A reformokat ugyanis állami keretek között állami tényezők az állam érdekében szokták végbevinni. Reformok ugyan megesnek az állam feletti és alatti intézményekben is, de társadalomtörténeti értelemben, egy országban a reformok mindig államméretű intézkedéssorozatok, amelyek elfogadásának fontosságáról vagy meggyőzik az állampolitikusok az állampolgári népességet, vagy valami módon kikényszerítik ezek végrehajtását. A meggyőzés vagy kikényszerítés indoka és igazolása egyaránt az államrezon.

Az államrezont magyarul államérdeknek szokás jelölni, de e jelölés során a “rezont” (raison, raggio, ratio, stb.), vagyis az észt, értelmet, céltudatosságot, régebbi magyar szóval eszélyességet, vagy okosságot, a kikerülhetetlen objektivitást sugalló érdek szó váltotta fel. Hogy ez mért történt így, azt nem tudom, de a Machiavelli óta az európai nyelvekben használt fogalom a magyar fordításában elveszítette jelentésének azt a felületét, ami mint ész és okoskodás általi valami, alattvalói vagy állampolgári ésszel nem csak belátható, hanem kétségbe is vonható. Mindnyájan érezzük az érdek szónak az ésszel, értelemmel, okossággal szembeni kérlelhetetlenségét, s noha az abszolutizmus által igen kedvelt, akkoriban státusz rációnak mondott, vagyis államrezon jelentésű fogalomnak meg is volt ez a kíméletlen keménysége. De demokratikus körülmények közt már nem egészen ez a helyzet.

Hozzátartozik ehhez, hogy az államrezon alapján kigondolt és végrehajtott reformok nem egyszerűen az állam érdekében állnak, hanem egy meghatározott, a reform-elgondolás előtti állami állapot ellen is vannak. Ez részben elfedi a reformok államérdekűségét, azt az úgynevezett államokosságot^[9], amellyel az állam maga magát javítgatja az éppen uralgó állampolitikusok esze határáig. Ebben az értelemben a reformok persze államellenesek, ami a modern, anti-etatista időkben azzal jár, hogy a reformerek inkább kerülik az állam fogalmának helyeslő használatát, sőt, sokszor még maguknak se vallják be, hogy az állam érdekében cselekednek. Fejlődésről, haladásról, felvirágzó gazdaságról, s majdan ennek következtében a nép jólétéről beszélnek, s e célból azoknak az államképezte akadályoknak lebontásáról, ami ezek előtt áll. De ugyan min is mérik ezt a fejlődést, előrelépést a reformerek és köztük általában a közgazdászok?

A globalizáció és államközi integráció látványos és kétségtelen intézményesülése közepette is azt tapasztaljuk, hogy mind az állapotminősítések, mind az azok megváltoztatására kirajzolódó reformtervek az állami statisztikai szolgáltatások adatain alapulnak, s minden adat, érv – és ellenérv – csak az adott állam keretein belül bír valami értelemmel és jelentéssel. Ez egyáltalán nem mellékes dolog. Arra utal ugyanis, hogy az államhatárok általi politikai térszerkezet súlyos realitás akkor is, amikor nemcsak az eszmék, hanem a személyek, a tőke és munkaerő is egyre szabadabban áramlik például egy integráción belül, de a szóban forgó társadalmat, az alapvető meghatározottságokat tekintve, továbbra is az állam intézményei tartják egybe, aminek következtében a megújító reformok ezekre vonatkoznak. A reformok tehát az államrezon körül keringenek és a közös ügyekre vetülő értelem – amennyiben megnyilvánul és hat – magától értetődően erősíti az államot.

Vagyis mivel a reformok ésszerű mérlegelésekben és tervezetekben öltenek testet – és a forradalmakkal összevetve kifejezetten szelíd dolgok – sosem célszerű ezeket a demokrácia korában kérlelhetetlen, objektív kényszernek beállítani. Ha ugyanis az állam érdekéről van szó, akkor az a legkevésbé sem függetleníthető az államtagoktól, vagyis az állampolgároktól, az ő okoskodásaiktól. Szinte kínos szószaporítás leírni, de a reformok kigondolásánál és végrehajtásánál a demokratikus procedúrák és általuk a kiegyezések nem spórolhatók meg.

Az államellenes reformindulatok és érvek autokratikus politikai viszonyok idején, a közvetlenül gazdálkodó, tervutasításos, parancsgazdaságokban érthetők voltak. De az állampolgári ésszel kihívható államokosság, amely az állampolitikával keretezett ország életének jobbítását ígéri, az nem az állam ellen való, és nem államtörpítés, hanem államépítés. Ezt nem eltitkolni, hanem vállalni érdemes. Ha azonban egy verbális reformhullámon nyargaló reformer – szinte kivétel nélkül állami pozícióban vagy állami megbízatást remélve – azt hiszi magáról, hogy ő a társadalomért, annak jobbulásáért az állam (a “túlpolitizáltság”, a “politika”, stb.) ellen küzd – nos, ez tévedés. A hinaus mit uns állampolitikus pedig képmutatás – a tapasztalt és rezignált állampolgár mindig átlát a szitáján.

Nem kívánatos továbbá az államrezonból fakadó, vagyis hát az államérdeket szolgáló reformokkal, mint államzsugorító megtakarításokkal előállni azért sem – mert az önkormányzatokat és az államtagokat magában foglaló állam – mi mindnyájan – nem akarunk se kisebbek, se gyöngébbek, se olcsóbbak lenni. S téved, aki azt hiszi, hogy itt csak szavakról van szó! A szavak – jobb esetben – fogalmakat hordoznak, s csak az állam, reform, stb. fogalmak viszonylagos tisztán látásától várható egy reform céljának meghatározása. Jó, ha tudjuk: egy sikeres reform, merőben más, mint az akarat diadala. Az állam intézményein mindig van javítani való, hogy az örökké változó feltételekhez az intézmények alkalmazkodni tudjanak. Ideális esetben ezt céloznák a reform-nekibuzdulások is, hogy önreparációra képes intézményeket létrehozva a mi szokványos reform-megrázkódtatásaink elkerülhetők legyenek.^[10] (Ez nem lenne olcsó mulatság, s mint elvileg egyébként mindenki belátja – de csak elvileg! -, ehhez folyamatosan nagyon sok pénzt kellene költeni az oktatásra és a képzésre; nem csak beszélni a “kiművelt emberfőkről”.) Ideális helyzet persze csak eszményileg létezik, ezért a reformok valószínűleg elkerülhetetlenek – még ha a haladáshit sorvadtsága miatt támogatottságuk megszervezése ma szinte kilátástalannak tetszik. Emiatt aztán még több időre és pénzre van szükség. Vagyis a reformok és eredményükként egy hatékonyabb és intenzívebben szolgáltató állam természetesen növeli a közkiadásokat. Az állam okosságából az állam érdekében.

Ahogy divatja múlt, marxizáló kifejezéssel mondtuk régebben, a reformok dialektikus folyamatok. Az állami szolgáltatások különféle reformjai egyszerre államellenesek is, meg államérdekűek is. Így a reformerek velejéig államemberek – legfeljebb nem elég mélyen ismerik magukat. Formálisan az állam ellen lépnek fel az államgépezetben megbújó hibák miatt, de nem géprombolók, hanem tartalmilag az állam építői. Az államrezon a közös eszünk – még ha néha el is veszítjük.

^[1] “Once the source of safety, science and technology have become source of risk.” In Mary Douglas and Aaron Wildavsky: Risk and Culture: An Essay on the Selection of Technological and Evironmental Dangers; Univ. of California Press, 1982. Berkeley

^[2] Ulrich Beck.

^[3] C. Schmitt: A partizán elmélete in A politikai fogalma; Osiris-Pallas-Attraktor; 2002. Budapest, 112. o., illetve 145-147.oldalakon

^[4] “No one I know is interested in climbing up on barricades anymore. To me, the word democrats means crazy, bearded old men who are always against everything.” In Newsweek, 2006. június 17-ei számában

^[5] Itt Szilágyi Ákossal vitatkozom, aki csak a XX. századtól számítaná a forradalmak jövő felé fordulását, e akinek forradalom-értelmezéséből sokat tanultam. Lásd a Korridor-vita jegyzőkönyvét

^[6] Lásd Niall Ferguson: The War of the World: History’s Age of the Hatred; Alan Lane; 2006. London; 51-52. oldalak

^[7] Kovács János Mátyás összes művei + Lengyel László (hol is?)

^[8] A Társulás Stúdióban Dárday István, Szalai Györgyi, Vitézy László, Tarr Béla, Bódy Gábor, Zolnay Pál, és más jeles alkotók készítettek filmeket az 1980-as években

^[9] Tudomásom szerint az államokosság szót Babits Mihály használta Kant fordításánál a Staatsklugheit helyett. Lásd Kant Immanuel: Az örök béke; fordította, bevezette és jegyzetekkel kísérte Babits Mihály; Új Magyarország Rt. 1918, Budapest, 22.o.

^[10] Romsics Ignác: Suomi című, vitasorozatunkra készült írása, anélkül hogy akár egy szóval is említené Magyarországot épp erről szól.